2018. január 22., hétfő

A jelentősebb középkori lovagrendek: Templomos Lovagrend

A Templomosok vagy Templomos Lovagrend (latinul Militia Templi) az egyik leghíresebb keresztény harcos szerzetesrend volt. A templomos lovagrend 1118-ban, keresztes lovagokból szerveződött társulásból, a Szentföldön alakult. Hugues de Payens vezetésével kilenc keresztes lovag elhatározta, hogy életét a Szentföld zarándokai védelmének szenteli. Krisztus szegény lovagjainak nevezték magukat, ezzel is utalva kezdeti szegénységükre és elhivatottságukra.

A lovagokat II. Balduin jeruzsálemi király vette pártfogásába, aki Jeruzsálemben, az egykori Salamon-templom egy szárnyát adományozta nekik. Lakhelyük után nevezték őket a Templom lovagjainak, vagy egyszerűbben templomos lovagoknak: Fratres Militiae Templi.  Az 1128-as Troyes-i zsinat eredményeként jött létre a latin nyelvű rendi szabályzat (regula), amelyet később újabb kiegészítések követtek egészen a XIII. század második feléig. De Payns felkérésére Clairvaux-i Szent Bernát 1132 és 1135 között megalkotta a rend szellemi programját összefoglaló, Liber ad Milites Templi de laude novae Militiae (A templomos lovagokhoz: az új lovagság dicsérete) című írását.

A pápa kivette a rendet a püspökök joghatósága alól, felmentette őket a birtokaik után járó egyházi tized fizetése alól, és engedélyezte számukra templomok építését, káplánok választását. Ehhez hasonló kiváltságokat ekkoriban csak a ciszterci rend élvezett, illetve később a magyarországi pálosok. A rend előbb a Francia Királyságban, majd Angliában talált támogatókra, aztán elterjedt német és spanyol területeken is. A XII. század második felétől a lovagok Közép-Európa királyságaiban is otthonra találtak.

A templomosok elitjét a lovagtestvérek alkották, a nehézfegyverzetű, lovagi harcmodort folytató harcosok. Minden lovagnak három lova és egy fegyverhordozója volt. Egyforma felszerelést és ruházatot kaptak. Bal vállukon fehér köpenyt hordtak vörös kereszttel, melynek viselését a pápa engedélyezte. Feladatuk a zarándokok védelme, illetve tágabb értelemben a hitetlenek elleni küzdelem volt. A katonai feladatok ellátásán kívül életük a szerzetesek életvitelével egyezett: közös hálótermekben aludtak, együtt étkeztek naponta két alkalommal, a közbeeső időt pedig imádkozással, zsolozsmázással vagy más teendők elvégzésével (a fegyverforgatás gyakorlásával, az állatok ellátásával, vagy éppen őrség adásával) töltötték.

A lovagokéval megegyező, szürkésbarna-drapp ruházatot viselő fegyvernökök vagy fegyverhordozók (sergent) alkották a rend második, legnépesebb csoportját. Számuk általában nyolc-kilencszerese volt a lovagokénak. Legfőbb feladatuk a lovagok szolgálata volt, csatában pedig könnyűlovas katonaként támogatták őket. A rend harmadik rétegébe a papok vagy káplánok tartoztak. A rend papjai általában csak a jelentősebb rendházakban és elsősorban a Szentföldön éltek. Feladatuk a tagok lelki életének gondozása volt, és egyedül a nagymesternek illetve a pápának tartoztak engedelmességgel.

A templomos rend élén a káptalan által megválasztott Nagymester: magister vagy grand maitre állt, aki a tisztet élete végéig töltötte be. Kisebb jelentőségű ügyekben egymaga döntött, de a legfontosabb kérdésekben csak a káptalan beleegyezésével határozhatott. Általános helyettese a sénéchal volt, aki háború esetén hasonló jogokkal bírt, mint a nagymester. A rend harmadik számú embere, a hadi ügyekért felelős marsall: maréchal volt. A három legfontosabb tisztség után rangban a tartományok – általában egy-egy ország alkotta provinciák – vezetői: preceptor vagy commandeur következtek. A rendházak, konventek vezetőit szintén így nevezték. A provinciák illetve rendházak elöljáróinak hatalma és jogköre a nagymesteréhez volt hasonló, azzal a különbséggel, hogy kisebb területre terjedt ki. A legfőbb vezetőkből és a szentföldi tartományok elöljáróiból állt a káptalan, amely tanácsaival segítette a nagymestert a rend irányításában. A templomosok évente tartottak generális káptalant, vagyis általános rendi gyűlést is, amelyen elvileg minden tartomány commandeur-jének részt kellett vennie. Ezen kívül az egyes tartományok is tartottak éves gyűléseket.

A templomosok zászlója eredetileg fehér (vagy ezüst) és fekete volt: fehér (ezüst) pajzs, felül fekete sávval. A XII. század közepétől egy új, fehér alapon fekete kereszttel ellátott zászlót hagytak jóvá, majd a század utolsó éveiben ez fehér alapon vörös latin (néha „talpas”) keresztes lett. A XIII. század elejétől pedig újra az eredeti alap lett, immár a vörös kereszttel. A zászló templomos elnevezése gonfalon baucent, vagy csak baucent. A gonfalon magyarul zászló, baucent fehér-fekete foltosat jelent.

A templomos rend a XIII. század második felében érte el fejlődése tetőpontját. Európa szinte minden országában jelen voltak, gazdagságuk a királyokéval vetekedett. A Rend őrizte 1204 és 1307 között az úgynevezett Torinói leplet, valamint 1222 után az Aranybulla egy példányát is. Vagyonuk nemcsak jelentős adományokból, hanem banki-pénzügyi tranzakcióikból is származott. A zarándokok számára bankrendszert teremtettek. Az úton levők pénzüket – nehogy a zarándoklat alatt kifosszák őket - bármely templomos rendházban letétbe helyezhették, majd az út során a kiállított váltókkal más rendházakból mindig annyit vehettek fel, amennyi a napi ellátására és továbbutazásra kellett a következő templomos „banki-kirendeltségig”. (Ily módon a zarándokoknak nem kellet attól félniük, hogy a maguknál tartott összes pénzüket elveszik tőlük.)

A templomosok kiváltságaik révén kikerültek mind a világi, mind az egyházi hatóságok felügyelete alól, egyedül a mindenkori pápa parancsolhatott nekik. Akárhol voltak is házaik, birtokaik szerte Európában és a Közel-Keleten, mindenhol mintegy „állam az államban” működtek. A Szentföld mellett hadakozni kezdtek az Ibériai-félszigeten is, hogy segítsenek a visszahódításában (mint ismert, a reconquista csak jóval később, 1492-ben vezetett teljes sikerre). Itt általában a muszlim erőkkel határos területeken kaptak birtokokat, amiket aztán kötelesek voltak megvédeni.
A rend bevétele a XIII. század végére olyan óriási lett, hogy a szentföldi erődítmények után önálló földközi tengeri flottát tudtak építtetni. Ebben a korszakban születhetett a templomosok kincséről szóló legenda. Ám hatalmasak voltak a kiadások is, hiszen a szerzetes lovagok csupán harcoltak, vagyis el kellett tartani őket, csak azt „termelték meg”, amit csata közben és után zsákmányoltak. Az elmúlt évtizedekben történészek sokasága végzett számításokat a templomos rend képzeletbeli főkönyvéről. Egy biztos: a nagy kiadások mellett a templomosok gazdasági hatalma egyre nőtt, s részben ez vezetett a bukásukhoz is.

1291-ben a Szentföld hosszú időre elveszett a keresztények számára, ami a lovagrendeknek is kihívást jelentett. A másik két nagy lovagrend: a Johanniták és a Teutonok (német lovagok) könnyebb helyzetben voltak, mint a templomosok, mert ők a harc és a zarándokok védelme mellett betegápolással is foglalkoztak. Ugyanakkor mindkét rend megtalálta azt a lehetőséget, ahová átvihették a kereszténység védelmében és terjesztéséért vívott harc eszméjét: a Johanniták a törökökkel szemben harcoltak, a Teutonok a poroszokkal és más balti népekkel, még hosszú évtizedeken keresztül. A templomos rend számára a megoldás egy saját állam létrehozása lett volna (ezt Ciprus szigetére tervezték), mint amilyen a Johannitáké Rodosz szigetén, vagy a Teutonoké a Balti-tenger partján, ám ez nem sikerült nekik, mert szembe kerültek az egyre erősödő Francia Királysággal.

Ilyen körülmények között került sor a történelem első koholt pereinek egyikére, amely végül a rend bukását okozta. 1307. október 13-án pénteken (sokan tévesen úgy gondolják, hogy az európai kultúrkörben emiatt szerencsétlen nap péntek 13-a, pedig ennek a hiedelemnek az eredete az Utolsó Vacsorához kötődik) IV. „Szép” Fülöp francia uralkodó egy jól megszervezett akcióval, saját királyságában egyetlen éjszaka leforgása alatt lefoglalta a rend vagyonát, bezáratta a tagjait, majd eljárást indíttatott ellenük a keresztény vallás meggyalázása, szimónia stb. miatt. Fülöp segítője, a per fővádlója egy katár (kathar) volt, akiket a templomosok vertek le Dél-Franciaországban. Fülöpnek sikerült elérnie, hogy a pápa a Vienne-i zsinaton (1311-1312) feloszlassa a templomosok rendjét. A rend utolsó középkori nagymesterét, Jacques de Molay-t Párizsba csalta, börtönbe záratta, majd 1314-ben elevenen elégettette. A templomosokat megkínozták, majd hamis tanúvallomások kicsikarásával egymás ellen is vallatták őket. Aki nem írta alá a vallomásokat (és legtöbbjük így tett), azt máglyára küldték. A templomos birtokok java része a francia király (illetve az adott terület uralkodója) és a többi lovagrend, főként a Johanniták kezébe került, párizsi központjukat lerombolták.

Túlélők ha csekély számban is, de maradtak, főleg más országokban. Portugáliában új név alatt újraszerveződtek: ők lettek a Krisztus Lovagrendje. Skóciában is befogadták a menekülteket, és majd mint látni fogjuk, Magyarországon is el tudtak vegyülni más szerzetekben. [2]
A Templomos Rend alapító tagjai: Az első közülük, Hugues de Payens, champagne-i születésű volt, 48 éves, és már 22 esztendeje élt Konstantinápolytól keletre. A körülötte tömörülő csoport igen kicsiny volt, eleinte valószínűleg csak heten csatlakoztak hozzá, de habár heten voltak, mégsem ismerjük a pontos nevüket. Ott volt Godefroy de Saoint-Omer, egy flamand lovag, Payens de Montdidier, Archambaud de Saint-Agnan, André de Montbard, Godefroy Bisol vagy Bisot, végül két férfiú akinek csak keresztnevét jegyezték fel: Rossel vagy Roland és Gondemare. A hagyomány szerint eredetileg kilencen lettek volna a testvériség tagjai, a hagyomány azonban a kilencedik nevét nem őrizte meg.

Harmat Árpád Péter✍


Forrás:
http://tortenelemcikkek.hu

†Hagyományos római rítusú Szentmise - 2018 Január 28†

15:30 perces kezdettel a felsővárosi Szent Miklós minorita templomban (Szeged, Munkácsy u. 6) ,hagyományos római rítusú szentmise lesz P. Alácsi Ervin János celebrálásában. 

Várjuk a kedves Híveket!

2018. január 16., kedd

†Hagyományos római rítusú Szentmise - 2018 Január 21†

15:30 perces kezdettel a felsővárosi Szent Miklós minorita templomban (Szeged, Munkácsy u. 6) ,hagyományos római rítusú szentmise lesz P. Alácsi Ervin János celebrálásában. 

Várjuk a kedves Híveket!

A jelentősebb középkori lovagrendek: Szent János (Johannita, vagy Máltai) Lovagrend

A rend egy már működő egyházi intézményből bontakozott ki Jeruzsálemben. A Sancta Maria Latina bencés monostor fenntartott egy ispotályt (azaz kórházat és menhelyet) és benne az Alamizsnás Szent Jánosról elnevezett kápolnát, az alapítványt, amiből az ispotály működött, dél-itáliai kereskedők tették zarándokok befogadására 1070 táján. Az alapító Provanci (vagy Amlafi) Gérard Hippói Szent Ágoston reguláját szem előtt tartva szerkesztett szabályzatot a közösségnek és ezt 1113-ban II. Paszkál jóváhagyta, az Ispotályos Házat a Szentszék közvetlen oltalma alá helyezte.

Gérard 1120-ban bekövetkezett halála után a rend katonai feladatokat is ellátott. Sok keresztes vitéz csatlakozott hozzájuk.Ők védték a zarándokokat. – Egyébként az Ibér-félszigeten álltak csatasorba először a johanniták. Gérard egyszerű fekete köpeny viselését írta elő a rendtagoknak, amit a bal vállon fehér kereszt díszített. A „johannita” elnevezés Keresztelő Szent János tiszteletéből fakad, míg az itáliai johanniták Alamizsnás Szent Jánost tartották névadójuknak, aki 6. századi alexandriai pátriárka volt. A lovagrend számára II. Paszkál pápa 1113. február 15-én kelt bullája biztosította a függetlenséget. A johanniták vagy ispotályosok eleinte kizárólag az általuk fenntartott kórházak betegeinek ápolásával foglalkoztak. Ám hamarosan ők is bekapcsolódtak a zarándokok védelmébe és a muszlimok elleni harcokba. A század közepére alakult ki a rend kettős betegápoló és katonai jellege, valamint hierarchikus szervezete, amelyet az 1155 táján szerkesztett rendi regula rögzített. Jeruzsálem eleste (1187) után a rend Akkóba költözött. A kereszténység térhódítása a Közel-Keleten a keresztes lovagok 1291-es vereségével végleg kudarcot szenvedett, ezért a lovagrend előbb Ciprusra költözött át, majd 1310-ben Rodosz szigetén telepedett le. A lovagrend függetlenségét más államok is elismerték, és tiszteletben tartották azon jogát is, hogy saját fegyveres erőt tartson fenn. A lovagrendet a nagymester vezetésével a Tanács irányította, saját pénzt veretett (scudo), több állammal diplomáciai kapcsolatot tartott fenn.

Rodosz szigetét 1522-ben Szulejmán török szultán nyomására el kellett hagyniuk, így saját terület nélkül maradtak. V. Károly császár Málta szigeteit ajánlotta nekik, ám a lovagok követei a szigeteket alkalmatlannak találták a letelepedésre. Végül hat évi siracusai tartózkodás után 1530-ban mégis birtokba vették Máltát az észak-afrikai Tripolival együtt. A sziget erődítéseinek megerősítése után 1565-ben visszaverték a török ostromot. Mintegy kétszázötven éves függetlenség után 1798-ban előbb Napoléon, majd a franciák elleni küzdelembe beszállva a britek foglalták el a szigeteket. Mivel a lovagrend tagjai számára tiltott volt más keresztény állam ellen háborút vívni, ezért el kellett hagyniuk Málta szigetét, a rend Triesztbe tette át székhelyét. A lovagok egy csoportja ekkor a nagymesteri címet I. Pál orosz cárnak ajánlotta fel. I. Sándor cár viszont erre már nem tartott igényt. Az 1802-es amiens-i szerződés ugyan elismerte a Máltai Lovagrend fennhatóságát a sziget felett, ennek ellenére sohasem térhettek vissza oda. Giovanni Battista Tommasi nagymester a lovagokat először Messinába, majd Catániába telepítette át és 1834-ben a Máltai Lovagrend végleg Rómában telepedett le, a Via Condotti 68. szám alatti ún. Máltai Palotában, amely azóta is területenkívüliséget élvez. IV. Frigyes Vilmos porosz király 1852-ben felállította a rend protestáns ágát is. 1991-ben a rend lehetőséget kapott arra, hogy visszatérjen Máltára.


Harmat Árpád Péter✍


Forrás:
http://tortenelemcikkek.hu

2018. január 11., csütörtök

A középpont elvesztése: templomrombolás Németországban


Néhány gondolat egy templom lerombolása kapcsán.

A francia ellenforradalmi gondolkodó Joseph de Maistre azt írja: „Ahol egy oltár található, ott még van civilizáció.” Valóban: Az európai települések természetes központja immár több, mint ezer éve a keresztény templom. A falvaktól a nagyvárosokig bárhová megy az utazó, óhatatlanul szembesül azzal a ma sokat tagadott ténnyel, hogy Európa keresztény alapokra épült. Templomaink a keresztény vallási élet liturgikus terei, a kontinuitás szimbólumai, melyek városaink életét összekötik a transzcendenssel.
Európa nagy részében (s így hazánkban is) üresek a templomok, ami azt jelenti, hogy a társadalom elszakadt saját éltető forrásától. Ami nemrég Németországban történt, az még inkább erről árulkodik: egy Immerath nevű észak-rajna-vesztfáliai német város főtemplomát a Szent Lambert-templomot azért rombolták le, hogy hozzájussanak az alatta lévő barnakőszén készletekhez. Van-e a materialista szemléletnek ennél éktelenebb megnyilvánulása?

A templomban már 2013-óta nem mutattak be szentmisét, ami a lerombolás tényénél is jobban (csak kevésbé szemléletesen) rámutat a válság gyökerére.
A tekintélyes neoromán épület helyett a környékbeliek szerény vallásos igényeit kielégítendő építettek egy másikat, ami szintén Szent Lambert püspök nevét viseli: egy ormótlan, szürke épület-szörnyeteget, amely puszta létével tagadja építészeti kultúránk és keresztény vallásunk formákat ihlető tartalmát. Az új templom leírása szerint hívogató és otthonos látványt nyújt az épület. A kedves olvasó alább meggyőződhet róla, mennyire hívogató az újdonsült monstrum:


Ez az építészeti merénylet önmagában is árulkodó lenne a formáktól naiv örömmel megváló keresztények hanyatlásáról, de csak úgy nyeri el valódi jelentését, ha figyelembe vesszük, hogy egy neoromán templomot romboltak le és ahelyett építették fel.

A modern művészet bálványait kritizáló Hans Sedlmayr német művészettörténész a középpont elvesztéseként jellemezte azt a kulturális hanyatlást, amelyben az egyre kötetlenebb formák az igazság relativizálásával párhuzamosan egészen a formátlanságig bomlottak. A mérték, az alak és a rend semmivé foszlott: elveszítettük a középpontot, ami az emberiség Istenhez fűződő viszonyában bekövetkezett gyökeres változás nélkül nem történhetett volna meg.

Tegyük fel magunknak a kérdést: mi a saját életünkben a „barnakőszén bányászatát”, vagy a „templomot” tesszük az első helyre? Ezen múlik Európa jövője.
Colonel