2018. január 22., hétfő

A jelentősebb középkori lovagrendek: Templomos Lovagrend

A Templomosok vagy Templomos Lovagrend (latinul Militia Templi) az egyik leghíresebb keresztény harcos szerzetesrend volt. A templomos lovagrend 1118-ban, keresztes lovagokból szerveződött társulásból, a Szentföldön alakult. Hugues de Payens vezetésével kilenc keresztes lovag elhatározta, hogy életét a Szentföld zarándokai védelmének szenteli. Krisztus szegény lovagjainak nevezték magukat, ezzel is utalva kezdeti szegénységükre és elhivatottságukra.

A lovagokat II. Balduin jeruzsálemi király vette pártfogásába, aki Jeruzsálemben, az egykori Salamon-templom egy szárnyát adományozta nekik. Lakhelyük után nevezték őket a Templom lovagjainak, vagy egyszerűbben templomos lovagoknak: Fratres Militiae Templi.  Az 1128-as Troyes-i zsinat eredményeként jött létre a latin nyelvű rendi szabályzat (regula), amelyet később újabb kiegészítések követtek egészen a XIII. század második feléig. De Payns felkérésére Clairvaux-i Szent Bernát 1132 és 1135 között megalkotta a rend szellemi programját összefoglaló, Liber ad Milites Templi de laude novae Militiae (A templomos lovagokhoz: az új lovagság dicsérete) című írását.

A pápa kivette a rendet a püspökök joghatósága alól, felmentette őket a birtokaik után járó egyházi tized fizetése alól, és engedélyezte számukra templomok építését, káplánok választását. Ehhez hasonló kiváltságokat ekkoriban csak a ciszterci rend élvezett, illetve később a magyarországi pálosok. A rend előbb a Francia Királyságban, majd Angliában talált támogatókra, aztán elterjedt német és spanyol területeken is. A XII. század második felétől a lovagok Közép-Európa királyságaiban is otthonra találtak.

A templomosok elitjét a lovagtestvérek alkották, a nehézfegyverzetű, lovagi harcmodort folytató harcosok. Minden lovagnak három lova és egy fegyverhordozója volt. Egyforma felszerelést és ruházatot kaptak. Bal vállukon fehér köpenyt hordtak vörös kereszttel, melynek viselését a pápa engedélyezte. Feladatuk a zarándokok védelme, illetve tágabb értelemben a hitetlenek elleni küzdelem volt. A katonai feladatok ellátásán kívül életük a szerzetesek életvitelével egyezett: közös hálótermekben aludtak, együtt étkeztek naponta két alkalommal, a közbeeső időt pedig imádkozással, zsolozsmázással vagy más teendők elvégzésével (a fegyverforgatás gyakorlásával, az állatok ellátásával, vagy éppen őrség adásával) töltötték.

A lovagokéval megegyező, szürkésbarna-drapp ruházatot viselő fegyvernökök vagy fegyverhordozók (sergent) alkották a rend második, legnépesebb csoportját. Számuk általában nyolc-kilencszerese volt a lovagokénak. Legfőbb feladatuk a lovagok szolgálata volt, csatában pedig könnyűlovas katonaként támogatták őket. A rend harmadik rétegébe a papok vagy káplánok tartoztak. A rend papjai általában csak a jelentősebb rendházakban és elsősorban a Szentföldön éltek. Feladatuk a tagok lelki életének gondozása volt, és egyedül a nagymesternek illetve a pápának tartoztak engedelmességgel.

A templomos rend élén a káptalan által megválasztott Nagymester: magister vagy grand maitre állt, aki a tisztet élete végéig töltötte be. Kisebb jelentőségű ügyekben egymaga döntött, de a legfontosabb kérdésekben csak a káptalan beleegyezésével határozhatott. Általános helyettese a sénéchal volt, aki háború esetén hasonló jogokkal bírt, mint a nagymester. A rend harmadik számú embere, a hadi ügyekért felelős marsall: maréchal volt. A három legfontosabb tisztség után rangban a tartományok – általában egy-egy ország alkotta provinciák – vezetői: preceptor vagy commandeur következtek. A rendházak, konventek vezetőit szintén így nevezték. A provinciák illetve rendházak elöljáróinak hatalma és jogköre a nagymesteréhez volt hasonló, azzal a különbséggel, hogy kisebb területre terjedt ki. A legfőbb vezetőkből és a szentföldi tartományok elöljáróiból állt a káptalan, amely tanácsaival segítette a nagymestert a rend irányításában. A templomosok évente tartottak generális káptalant, vagyis általános rendi gyűlést is, amelyen elvileg minden tartomány commandeur-jének részt kellett vennie. Ezen kívül az egyes tartományok is tartottak éves gyűléseket.

A templomosok zászlója eredetileg fehér (vagy ezüst) és fekete volt: fehér (ezüst) pajzs, felül fekete sávval. A XII. század közepétől egy új, fehér alapon fekete kereszttel ellátott zászlót hagytak jóvá, majd a század utolsó éveiben ez fehér alapon vörös latin (néha „talpas”) keresztes lett. A XIII. század elejétől pedig újra az eredeti alap lett, immár a vörös kereszttel. A zászló templomos elnevezése gonfalon baucent, vagy csak baucent. A gonfalon magyarul zászló, baucent fehér-fekete foltosat jelent.

A templomos rend a XIII. század második felében érte el fejlődése tetőpontját. Európa szinte minden országában jelen voltak, gazdagságuk a királyokéval vetekedett. A Rend őrizte 1204 és 1307 között az úgynevezett Torinói leplet, valamint 1222 után az Aranybulla egy példányát is. Vagyonuk nemcsak jelentős adományokból, hanem banki-pénzügyi tranzakcióikból is származott. A zarándokok számára bankrendszert teremtettek. Az úton levők pénzüket – nehogy a zarándoklat alatt kifosszák őket - bármely templomos rendházban letétbe helyezhették, majd az út során a kiállított váltókkal más rendházakból mindig annyit vehettek fel, amennyi a napi ellátására és továbbutazásra kellett a következő templomos „banki-kirendeltségig”. (Ily módon a zarándokoknak nem kellet attól félniük, hogy a maguknál tartott összes pénzüket elveszik tőlük.)

A templomosok kiváltságaik révén kikerültek mind a világi, mind az egyházi hatóságok felügyelete alól, egyedül a mindenkori pápa parancsolhatott nekik. Akárhol voltak is házaik, birtokaik szerte Európában és a Közel-Keleten, mindenhol mintegy „állam az államban” működtek. A Szentföld mellett hadakozni kezdtek az Ibériai-félszigeten is, hogy segítsenek a visszahódításában (mint ismert, a reconquista csak jóval később, 1492-ben vezetett teljes sikerre). Itt általában a muszlim erőkkel határos területeken kaptak birtokokat, amiket aztán kötelesek voltak megvédeni.
A rend bevétele a XIII. század végére olyan óriási lett, hogy a szentföldi erődítmények után önálló földközi tengeri flottát tudtak építtetni. Ebben a korszakban születhetett a templomosok kincséről szóló legenda. Ám hatalmasak voltak a kiadások is, hiszen a szerzetes lovagok csupán harcoltak, vagyis el kellett tartani őket, csak azt „termelték meg”, amit csata közben és után zsákmányoltak. Az elmúlt évtizedekben történészek sokasága végzett számításokat a templomos rend képzeletbeli főkönyvéről. Egy biztos: a nagy kiadások mellett a templomosok gazdasági hatalma egyre nőtt, s részben ez vezetett a bukásukhoz is.

1291-ben a Szentföld hosszú időre elveszett a keresztények számára, ami a lovagrendeknek is kihívást jelentett. A másik két nagy lovagrend: a Johanniták és a Teutonok (német lovagok) könnyebb helyzetben voltak, mint a templomosok, mert ők a harc és a zarándokok védelme mellett betegápolással is foglalkoztak. Ugyanakkor mindkét rend megtalálta azt a lehetőséget, ahová átvihették a kereszténység védelmében és terjesztéséért vívott harc eszméjét: a Johanniták a törökökkel szemben harcoltak, a Teutonok a poroszokkal és más balti népekkel, még hosszú évtizedeken keresztül. A templomos rend számára a megoldás egy saját állam létrehozása lett volna (ezt Ciprus szigetére tervezték), mint amilyen a Johannitáké Rodosz szigetén, vagy a Teutonoké a Balti-tenger partján, ám ez nem sikerült nekik, mert szembe kerültek az egyre erősödő Francia Királysággal.

Ilyen körülmények között került sor a történelem első koholt pereinek egyikére, amely végül a rend bukását okozta. 1307. október 13-án pénteken (sokan tévesen úgy gondolják, hogy az európai kultúrkörben emiatt szerencsétlen nap péntek 13-a, pedig ennek a hiedelemnek az eredete az Utolsó Vacsorához kötődik) IV. „Szép” Fülöp francia uralkodó egy jól megszervezett akcióval, saját királyságában egyetlen éjszaka leforgása alatt lefoglalta a rend vagyonát, bezáratta a tagjait, majd eljárást indíttatott ellenük a keresztény vallás meggyalázása, szimónia stb. miatt. Fülöp segítője, a per fővádlója egy katár (kathar) volt, akiket a templomosok vertek le Dél-Franciaországban. Fülöpnek sikerült elérnie, hogy a pápa a Vienne-i zsinaton (1311-1312) feloszlassa a templomosok rendjét. A rend utolsó középkori nagymesterét, Jacques de Molay-t Párizsba csalta, börtönbe záratta, majd 1314-ben elevenen elégettette. A templomosokat megkínozták, majd hamis tanúvallomások kicsikarásával egymás ellen is vallatták őket. Aki nem írta alá a vallomásokat (és legtöbbjük így tett), azt máglyára küldték. A templomos birtokok java része a francia király (illetve az adott terület uralkodója) és a többi lovagrend, főként a Johanniták kezébe került, párizsi központjukat lerombolták.

Túlélők ha csekély számban is, de maradtak, főleg más országokban. Portugáliában új név alatt újraszerveződtek: ők lettek a Krisztus Lovagrendje. Skóciában is befogadták a menekülteket, és majd mint látni fogjuk, Magyarországon is el tudtak vegyülni más szerzetekben. [2]
A Templomos Rend alapító tagjai: Az első közülük, Hugues de Payens, champagne-i születésű volt, 48 éves, és már 22 esztendeje élt Konstantinápolytól keletre. A körülötte tömörülő csoport igen kicsiny volt, eleinte valószínűleg csak heten csatlakoztak hozzá, de habár heten voltak, mégsem ismerjük a pontos nevüket. Ott volt Godefroy de Saoint-Omer, egy flamand lovag, Payens de Montdidier, Archambaud de Saint-Agnan, André de Montbard, Godefroy Bisol vagy Bisot, végül két férfiú akinek csak keresztnevét jegyezték fel: Rossel vagy Roland és Gondemare. A hagyomány szerint eredetileg kilencen lettek volna a testvériség tagjai, a hagyomány azonban a kilencedik nevét nem őrizte meg.

Harmat Árpád Péter✍


Forrás:
http://tortenelemcikkek.hu

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése