2018. április 24., kedd

Szent György vértanú - A biztonsági szolgálatok és rendőrség védőszentje - április 24.

Legendája szerint atyja, Gerontius perzsa, anyja, Polikronia kappadókiai keresztény (más változatban atyja kappadókiai, anyja palesztinai) volt. A  keresztségben a Georgiosz, 'földművelő' nevet kapta. A keresztény nevelés után katona lett, s Diocletianus császár alatt szolgált. A keresztényüldözés kitörésekor már magasrangú tiszt volt, vagyonát szétosztotta a szegények között, s a császári udvar előtt megvallotta hitét. Nem volt hajlandó áldozni az isteneknek, ezért halálra ítélték. Megverték, tépték az oldalát, majd börtönbe vetették, ahol megjelent neki az Úr, és megmondta, hogy hét évig fog szenvedni és háromszor életre kel. 5. századi Legendájához mely a csodák sorozatát őrizte meg, s amelyet 496-ban Gelasius pápa apokrif iratnak minősített, csatolták a keresztes vitézek a 10. században a sárkányölés motívumát. Valószínűleg egy Nagy Konstantin-szobrot, mely az ősellenségen diadalmaskodó császárt úgy ábrázolta, hogy lándzsával átdöfi a lábánál tekergő sárkányt (vö. Jel 12), vélték Szent György ábrázolásának. A legenda és a sárkányölés valószínűleg egyiptomi közvetítéssel is kapcsolódott, Egyiptomban ugyanis sok templomot és kolostort szenteltek tiszteletére, ugyanakkor a Nílust megtisztító Hóruszt római lovasként ábrázolták, amint lándzsájával megöli a ló patái alatt fetrengő krokodilt.

Legendáját először a Legenda Aurea, illetve az Érdy-kódex közölte. Szent György a
kereszténység hét bajnoka és a tizennégy segítőszent egyike. Patrónusukként ismerik: a bencések, a Német Lovagrend, valamint a harcosok, huszárok, katonák, lovagok, önkéntesek, testőrök, tüzérek, vadászok, súlyosan sebesültek, napjainkban a cserkészek, fölszerelése miatt a fegyverkovácsok, szíjjártók, a vándorlegények, a lóval is foglalkozó parasztok, több európai ország, tartomány és város (Anglia; Genova, Velence, Barcelona.  A hajnali és esti harangszó Szent György estéjétől Mihály arkangyal napjáig (IX 29.) reggel 4 és este 8 órakor hangzott el (egyébként, télen 5 és 7 órakor). Gyakran szenteltek tiszteletére harangokat. Rendkívüli mértékben elterjedt kultuszának alapja lehetett, hogy az egyszerre, egy személyben keresztény és római vértanút kappadókiai származása miatt a görögség is alapvetően magáénak tekintette. A 4. században születő Keletrómai Birodalom, majd a 7. században az arab hódítással párhuzamosan újjáalakuló Bizánc három alapvető elemre épült: római államszervezet (jogrend), hellenisztikus görög kultúra és kereszténység. Szent György személyében találkozhatott e három, ezért válhatott  a bizánci kereszténység egyik legjobban tisztelt "megalomártírjává", a többi harcos katonaszent "győzelemhozó zászlótartójává"; ugyanakkor neve jelentése alapján a bizánci kisbirtokos katona-parasztok védőszentjévé. Első templomát Nagy Konstantin építtette Konstantinápolyban. Ezt még a 4. században követték a Palesztinában, Szíriában és Egyiptomban épített Szent György-templomok és kolostorok. Nyugat-európai kultusza is rendkívül gyorsan terjedt. Római tiszteletének első adatai az 5-6. századból valók. Fej-ereklyéit kezdetben a pápa magánkápolnájában (lateráni Sancta Sanctorum-kápolna) őrizték, Zakariás pápa hozatta 750-ben a mai Szent György bazilikába a görög nyelvű, hitelesítő okirattal együtt. Ekkor vették az Egyház kalendáriumába és litániájába is. Tisztelete gyorsan elterjedt Galliában, majd a korai a "Heptarchia" angolszász királyságaiba és Skóciába. Bár az Egyház többször is tilalmazta, apokrifnak minősítette Szent György legendáját, s ünnepét az egyetemes naptárból 1969-ben törölték (mivel történeti hitelességét megállapítani nem sikerült), tisztelete hit a diadalmas hősének, győzhetetlen katonájának emberi példája előtti meghajlásként napjainkban is él.

Szent György a magyarság és a kereszténység kapcsolatának kezdeteinél jelen van, mégpedig a bizánci misszió közvetítésében. Árpád-házi Tormás (Termacsu) herceg és Bulcsú bizánci követjárása (Bíborbanszületett Konstantin császárnál) eredményeképpen a 953-ban „Turkia" missziós püspökévé szentelt Hierotheosz egy bizánci misszió élén hazánkba jött. Szent István király nagyobb legendája szerint Koppány pogánylázadását a kereszt dicsőséges jelének és Isten Anyjának oltalmában Márton püspök és Szent György vértanú zászlaja alatt törték le. Csanád Szent György segítségével győzött Ajtony ellen. Az oroszlámosi monostor alapításának legendája szerint Csanád vezér eleinte nem tudott megküzdeni Ajtonnyal, kénytelen volt visszavonulni. Éjszaka imádsággal virrasztott halomra vert sátrában. Szent Györgyöt hívta segítségül, és fogadalmat tett, hogy azon a helyen, ahol térdével a földet érinti, monostort emel tiszteletére. Álmában oroszlán jelent meg Csanádnak, s azonnali támadásra biztatta Ajtony ellen. Csanád fölébredve  két ember erejét érezte tagjaiban, és csakugyan győzelmet aratott, majd fogadalmát beváltva a helynek az Oroszlámos nevet adta. Monasztériumát 1028-ban Szent György tiszteletére Szent Gellért püspök szentelte föl. Gellért ugyanakkor az első csanádi székesegyházat is Györgynek ajánlotta. A titulus megválasztásához az is hozzájárulhatott, hogy Szent István a bolgárok elleni hadjáratban, Üszküb ostrománál Szent György-ereklyékre tett szert, melyeket az új székesegyháznak ajándékozott. Az Árpád-kori kultuszt tehát nemcsak a Nyugati Egyház szentje, hanem a bizánci megalomartyr is ihlette. Az Anjou-korban 1326-ban alapította az első nem egyházi lovagrendet Károly Róbert. A
Szent György lovagrend alapítását Európában újabb nem egyházi lovagrendek sora követte (Aranygyapjas Rend, stb.); 1408-ban Zsigmond király átszervezte Sárkányrenddé. Emlékeinek megszámlálhatatlan sokaságából talán a leghíresebb a Kolozsvári testvérek Szent György-szobra (Prága, Hradzsin, 1383). Freskói vannak Almakerék, Berethalom, Beszterce, Besztercebánya, Feketegyarmat, Garamszentbenedek, Ják, Kristyor, Lesnyek, Mártonhely, Nagyszombat, Ócsa, Radvány, Ribice, Rimabánya, Segesvár, Velemér, Vizsoly templomában.

A magyar néphagyományban Szent György alakja és ünnepe a tavaszkezdet jelképeként máig él. György, a harcos, többek között a tavaszt, a fénylő napot szabadítja ki a tél rabságából. A népi kalendáriumban Európa mérsékelt éghajlatú részének ősi tavaszkezdő napja (Pales pásztor ünnepe [palilia] volt már a rómaiaknál, mint ilyen pásztorbeálló és állathajtónap). Mint évnegyedkezdő gonoszjárónap, tehát óvócselekvések napja a boszorkányok ártalmai, a ragadozók és tolvajok ellen. Hasonló célúak termés-, állathaszon- és egészségvarázslásai is: a vetésre, ültetésre vonatkozók, meg a hajnali fürdés és állatfürdetés; de ugyanezek miatt asszonyi dologtiltó nap is. György napja a kikelet ünnepe, vagyis az istállóban telelő jószág zöldellő mezőre való kihajtásának napja. Szent György oltalma alatt történt régebben a pásztorok, kocsisok, cselédek elszegődése, továbbá a városi és falusi tisztújítás is. Számos településünkön a nagyböjt és a húsvéti ünnepek után csak Szent György napjától fogva szólhatott a muzsika, nóta, csak most lett szabad táncolni. A hajdani népszerűségre vall, hogy hazai barokk jámborságunk egyenesen a magyar szentek között tiszteli. Nevéből képzett régi családneveink: György, Győr, Győrffy, Györe, Györgye, Györke, Györkő, Györkös, Gyura, Gyúró, Gyurka, Gyurkó, Gyuris, Gyéres, Gyires, Gyüre. A Szent Györgyről elnevezett helyneveink számát talán csak Szent Mártonéi múlják fölül. Lásd még: 
Szent György érmek, Szent György lovagrendek, Szent György-vitézek lovagrendje, Szent György virága, szentgyörgyharmat, szentgyörgysaláta, szentgyörgytallér.

Ábrázolása: Keleten a katonaszentekkel, Szent Dömötörrel és Teodorral együtt ábrázolták. Az orosz ikonfestészet kedvelt szentje, szláv területen sok templom patrónusa. A legkorábbi bizánci képeken, a 9. században harcos vagy udvari ruhát viselő vértanú. A 12-13. században korabeli harci fölszerelésben, pajzzsal, karddal és lándzsával, majd utána  fehér lovon, a sárkánnyal viaskodva ábrázolják. György ábrázolásai igen elterjedtek és kedveltek voltak az egész országban. Freskói gyakran találhatóak szimbolikus helyen a középkori templomainkban. Mivel György a fénylő napot, a tavaszt szabadítja ki a tél, a sötétség fogságából, ezért a templomok északi, tehát a sötétséget jelképező falán szokták szerepeltetni, fehér lovát pedig, akár csak Szt. Lászlóét, kapcsolatba hozták a Jelenések könyve Krisztusával.
Attribútumai: kereszt pajzson vagy zászlón, pálma (vértanúságára utalva); a 15-16. századi ábrázolásokon: sárkány.

Forrás:
KATOLIKUS TÁBORI PÜSPÖKSÉG – KATONAI ORDINARIÁTUS

2018. április 11., szerda

Templomaink lakói: a Hegyesorrú denevérek


A hegyesorrú denevér (Myotis blythii) igazi templomlakó bőregér. Leggyakrabban tágas, sötét és zavartalan padlásokon, tornyokban esetleg pincékben tanyázik, ahol nem ritkán 100-200 példányból álló kolóniát alkot.
A nőstények gyülekeznek ezekbe a népes csoportokba, ahol minden anya évente egy-egy kölyköt hoz a világra.
A hímek elkülönülten élnek magányosan vagy néhány fős csoportokban, fali hasadékokban és faodvakban.
A kölykök májusban születnek, de júliusban már a fiatalok is együtt repülnek és vadászgatnak az őket gondozó anyákkal.
A hazai denevéreink rovarokat fogyasztanak, ezért hasznunk legalább oly jelentős, mint az énekesmadaraknak.
A hegyesorrú denevérek csak nyáron tartózkodnak az Alföldön, ősszel vándorútra indulnak, s távoli barlangokat keresnek fel, hogy ott alusszák át a telet.
Októbertől március közepéig mély álomban pihennek. Tavasszal azonban újra felkerekednek, hogy ismét visszatérhessenek a jól megszokott nyári tanyahelyükre.
Magyarországon minden denevér védett, a hegyesorrú denevér természeti értéke 50.000 Ft!!!
Az Európai Unió által is védelmezett, úgynevezett közösségi jelentőségű faj.

Vigyázzunk mi is rájuk, s örüljünk, hogy templomunk lakói ezek a hasznos és kedves állatok!



Forrás: http://www.hajosiplebania.hu

A nővér, aki tanúja volt Pio atya és Mindszenty bíboros találkozásának

(Az eseményt megörökítő mozaik a Pio atya síremlékéhez vezető folyosón látható San Giovanni Rotondóban.)





Pietrelcinai Szent Pio szentté avatási eljárásának dokumentumaiban olvasható, hogy Pio atya egy
alkalommal megjelent Mindszenty bíboros cellájában, ahol a két pap együtt misézett és beszélgetett.

Egybehangzó tanúvallomások százai igazolják (150 eset), hogy Szent Pio atya a bilokáció különleges isteni ajándékával rendelkezett, vagyis egyszerre két helyen is jelen tudott lenni. Ismeretes az is, hogy Szent Pio atya és Mindszenty bíboros között erős lelki kapcsolat volt. (Érdekesség, hogy Mindszenty álmát, a római magyar zarándokház létrehozását első adományozóként Pio atya támogatta.) Titokzatos, börtönbeli találkozásuk tényét maga Szent Pio atya erősítette meg.

„Amikor Mindszentyt kiszabadulása után erről különböző helyeken kerdezték, sohasem nyilatkozott ezzel kapcsolatban” – írja Mészáros István történész. Legalább egy személynek mégis beszélhetett róla bizalmasan, mivel Pio atya szentté avatási irataiból kiderül, hogy az eljárás során tanúvallomást tevő Angelo Battisti egy Budapestről érkezett paptól értesült az esetről. (Forrás)

A Positio 2. kötetének 1638. oldalán olvasható vallomásában Angelo Battisti, Pio atya közvetlen munkatársa elmondja, hogy évekig nem merte megkérdezni Pio atyától, valóban megtörtént-e az eset. 1965 márciusában azután rákérdezett: „Atyám, Mindszenty bíboros felismerte önt?” – „Találkoztunk és beszélgettünk, gondolod, hogy nem ismert föl?” – idézi Pio atya válaszát a dokumentum.

A rendkívüli találkozás kevésbé ismert tanúja Rita Montella ágostonrendi nővér volt.

Rita (világi nevén Christina) Montella a Nápoly környéki Cèrcolában született 1920. április 3-án.
Már gyermekkorában voltak természetfeletti élményei. 1940 augusztusától 1992 novemberében bekövetkezett haláláig a toscanai Santa Croce sull’Arnó-i ágostonrendi nővérek közösségében élt. Számos tanúvallomás igazolja mély lelkiségét és rendkívüli karizmáit, köztük a bilokáció képességét. Boldoggá avatási eljárása folyamatban van.

Rita nővér Pio atya lelki leánya volt. A negyvenes években több ízben teljesített engesztelő „missziókat” bilokációban. A második világháború éveiben a rászorulókat és a rabokat segítette, hol egyedül, hol Pio atyával együtt. Többször járt Mindszenty bíborosnál. Első alkalommal, 1949-ben Pio atyával együtt látogatta meg: ő vitte a szentmiséhez szükséges felszerelést. A látogatásról előre szólt lelkivezetőjének, Teofilo dal Pozzo atyának. Életrajzában a következőket olvashatjuk az esetről:

„A negyvenes évek vége felé egyik nap Rita nővér odament elöljárójához, Matilde Gazzarini anyához, és azt mondta: „Pio atya megkért, hogy kísérjem el Mindszenty bíboroshoz a börtönbe, és vigyem el neki a szentmiséhez szükséges kellékeket.” Az elöljáró anya azt felelte: „Talán az engedélyemre van szükséged?!” Kérdésére, hogy mikor kell menniük, azonnal azt felelte, hogy másnap este. Ekkor az elöljáró anya engedélyezte, hogy Rita nővér összeszedje és előre vigye be a szobájába a kellékeket. Induláskor pedig bemehet hozzá, és mindent elvihet.

Másnap este Gazzarini kulcsra zárta a szobáját, és imádkozva várakozott. Erős szorongás és izgatottság vett erőt rajta, szíve a torkában vert. Egyszer csak kopogtatást hallott. „Tessék!” – mondta rögtön, noha tudta, hogy zárva az ajtó. Rita nővér belépett a szobába, odament az előkészített asztalkához, fogta a kellékeket, majd ahogy jött, távozott. Az ajtó nyitva maradt; a főnöknő próbálta követni és figyelni a távolodót. Rita nővér egyszerre eltűnt a szeme elől. Ekkor sietve odament a szobájához, hogy megnézze, ott van-e testileg: ott látta az ágyában. Kissé elámulva tért vissza cellájába, melyet megmagyarázhatatlan módon zárva talált. Kulccsal kellett kinyitnia, majd ismét kulcsra zárta. Imádkozva várta a nővér visszatérését. Sokára érkezett meg, s megismétlődött ugyanaz a jelenet, mint első érkezésekor: kopogott, bejött a zárt ajtón keresztül, és mindent visszatett az asztalkára. Azután jó éjszakát kívánt, és távozott.

Teofilo atya meghagyta Rita nővérnek, hogy valamelyik „állítólagos” látogatása alkalmával kérje meg a bíborost, hogy írjon egy üdvözlőlapot a pápának. A különleges kérés hamarosan teljesült. Következő alkalommal, amikor a lelkivezető a kolostorba látogatott, megkapta a nővértől, amit a bíborostól kért: egy kis szentképet, rajta a Szűzanya a Gyermekkel. Hátoldalán latinul írott üzenet Pacelli (XII. Piusz) pápának: ‘Deo gratias. Me benedic. Additissimus filius Joseph Mindszenty. XXVI–V–MCMXLIX’ (Istennek hála. Áldjon meg. Legodaadóbb fia, Mindszenty József. 1949. május 26.)”

Forrás: Ménesi Krisztina/christianae.wordpress.com

A jelentősebb középkori lovagrendek: Szent Lázár Lovagrend

Kedves olvasóközönség! Folytatjuk a  Jelentősebb középkori lovagrendek c. sorozatunkat.

             Ma a Szent Lázár Lovagrend-del ismerkedhetünk meg.

A Szent Lázár Lovagrendet bélpoklosok (leprások) ápolására 1142-ben alapítottak Jeruzsálemben. Alapítói a Jeruzsálemi Szent János Lovagrendből váltak ki, és alázatból eleinte bélpoklost választottak nagymesterüknek. Fehér köpenyen zöld keresztet viseltek. Európában a keresztes hadjáratokkal elterjedt bélpoklosság gyógyítására leprosoriumokat alapítottak. Bizonyos források szerint a rend elődszerve már a IV. században is létezett, amikor görög és örmény bazilita (Szt.Bazil reguláját követő) szerzetesek kórházként működtették Jeruzsálem falain kívül. Specialitásuk volt leprások és más bőrbetegségben szenvedők ápolása és kezelése. Később, a keresztes háborúk idején, amikor a különböző, Szentföldön harcoló lovagrendek esetlegesen leprában megbetegedő tagjai kerültek falaik közé, váltak Szent Lázár Renddé és alakult ki a Katonai és Kórházi Lovagrend.

A megbetegedett lovagokat így el lehetett különíteni az egészségesektől, ugyanakkor a jól szervezett testületben továbbra is hasznosíthatták harci képességeiket, hiszen a lepra mint lassú, hosszú lefolyású betegség, nem akadályozta meg, hogy továbbra is kitunő katonák maradjanak. A lovagok meg tudták védeni a szerzeteseket a szaracénokkal szemben, viszont a szerzetesek is biztosították a lovagok részére az akkor lehetséges legjobb orvosi ellátást. (A képes Sain Lazarus)


Miközben a Rend muködését inkább a kórházi tevékenység dominálta, a Szt.Lázár lovagok számos csatában is részt vettek. A Rend minden egyes tagja elesett 1291- ben az Akko (Acre) melletti nagy csatában, amikor hátvédként fedezték a keresztény csapatok visszavonulását. Ez az esemény késztette a pápát egy dekrétum kiadására, amely kimondta, hogy a nemes Rend Nagymesterének nem kell többé az addigi hagyományok szerint, leprásnak lennie. A rend annyira megbecsült volt ebben az időben még ellenfelei által is, hogy Szaladin szultán, miután a keresztesek vereségét követően elfoglalta a Szentföldet, a Rend kórházait személyes védelme alá helyezte. Ez az oka annak, amiért a tisztelet és hála jeléül, az arabok (a próféta) zöld színét választották a Rend hivatalos színének.

A XIII. században a Rend megtalálta útját Európába és gyökeret vert Franciaországban, az akkori Németföldön, Sziciliában, Itáliában és a Brit Szigeteken. Angliában István király uralkodása alatt jelentek meg először, amikor Lancashire grófság Burton városában alapítottak kórházat, innen nevezték később őket „burtoni lazaristáknak" (Burton Lazars). 1177-ben II.Henrik 5 angol király kiváltságoslevelet állított ki a Rend részére, amelynek egy másolata ma is megvan. A Rend virágzott az ezt követő időszakban, számos kórház és kommenda jött létre Angliában, volt idő, amikor 95 leprosium (lepra kórház) is volt a Rend birtokában. Az akkor még független Skóciában is nagy tekintélynek örvendtek I.Róbert király uralkodása idején. VIII. Henrik, miután megszüntette a szerzetesrendeket Angliában, nem kerülték el figyelmét a kórházi rendek sem, megtiltotta mind a Szt.Lázár, mind a Szt.János Lovagrend tagjainak a rendi öltözék és bármilyen más megkülönböztető rendi cím viselését. Ezt követően angol és skót lovagok a kontinentális Európában nyertek felvételt továbbra is a Rendbe.

A Rend mindig jó viszonyt ápolt a francia uralkodóházzal, ezt példázza, hogy VII.Lajos francia uralkodó Boigny-ban, Orleans közelében egy királyi kastélyt adományozott a Rendnek. Ugyanakkor, a rendi felvételeket korlátozta az a körülmény, hogy a Nagymester tisztségét a mindenkori francia trónörökös (dauphin) töltötte be. Az 1780-as években a Francia Királyság súlyos válsága miatt a király második legidősebb fiát Provence grófját nevezte ki a Rend Nagymesterévé. Miután 1791 júniusában a király fogságba került, júliusban a francia rendi gyulés betiltotta az összes lovagrendet.
1795-ben Provence grófja XVIII.Lajos néven francia uralkodó lett, ezáltal ismét francia koronás fő lett a Rend Nagymestere. Miután Franciaországból menekülnie kellett és Oroszországban talált menedéket, 1798 és 1801 között nagymesteri mivoltában számos orosz nemesnek adományozott lovagi címet. Attól kezdve 1814-ig kevés újabb jelölés volt, de a Nagymester néhány lovagot felvett a Rendbe, számukat körülbelül harminc főben jelölte meg, a „betiltás" óta.

Miután trónra lépett, XVIII.Lajos lemondott nagymesteri címéről, helyette a Rend Védnöke lett és ezt követően Nagymester hiányában, a Rendet előkelőségek és tisztségviselők tanácsa kormányozta, a király védnöksége alatt. 1830 elején újabb forradalom a királyt számüzetésbe kényszerítette. Ebben az időben a rendi kormányzatot 23 lovag képviselte, akik között számos ősrégi és jeles család leszármazottja volt. Ezenkívül több külföldi, nevezetesen mintegy 20 orosz és néhány svéd lovag is tagja volt a Rendnek. Egyre nehezebb volt újabb tagok toborzása miután vagy a spirituális vagy a tényleges vezetés hiánya miatt nem volt megfelelő garancia a lehetséges jelöltek részére. Ennek folyományaként a Rend Vezetősége (Council of Officers) elhatározta, hogy Jeruzsálem Pátrarkájának védnökségéért folyamodik. A pátriárka készségesen tett eleget a kérésnek, magát a Jeruzsálemi Szt.Lázár Katonai és Kórházi Lovagrend Spirituális Védnökének jelentette ki és ezt a címet és tisztséget minden utóda viseli és vállalja azóta is. Rendelkezésre álló dokumentumok szerint 1858 és 1917 között számos tiszteletreméltó katonai parancsnok és nemes családok tagjai váltak a Rend tagjaivá, de a patriarkátus levéltárának az I.világháború alatt történt elpusztulása miatt, lehetetlen a pontos lista összeállítása az akkori rendtagokról.

1927-ben a Rend növekedése arra késztette a Vezetőséget, hogy visszaállítsák a Nagymester tisztségét és hivatalát. Az utolsó Nagymester Bourbon Lajos, kezdetben Provence grófja, majd Franciaország királya volt, személyében folytatódott az a régi hagyomány, amely a Rendet a Bourbon Házzal összekötötte. Természetes volt a Vezetőség részéről, hogy ismét ennek a háznak hercegét kérje fel a Rend fejének. őfensége, Francisco de Borbon, Sevilla hercege, XIV.Lajos 9 francia király egyenesági leszármazottja, XIII.Alfonz 10 spanyol király unokaöccse, aki elfogadta a felkérést, ezután a Rend Generálisává 11 avatták, majd 1935 decemberében a Rendi Káptalan

Nagymesterré kiáltotta ki, amely címet családja azóta is viseli. A modern időkben a Rend kiterjesztette tevékenységét Franciországon túlra és jelen van Olaszországban, Magyarországon, Ausztriában, Portugáliában, Skandináviában és Máltán. 1961-ben, négy évszázadnyi szünet után az angol nyevterület is újraéledt a Nagymester parancsára, rendtartományok alakultak Angliában, Skóciában, Wales-ben, Írországban, Ászak-Amerikában, Ausztráliában, Dél-Afrikában és Újzélandon. Független kommendák találhatók Indiában, Thaiföldön és Nigériában (korábbi angol korona-gyarmatok).

A Szent Lázár Lovagrend történelmi folytonossága jól követhető a Nagymesterek utódlás rendje alapján. A jelenlegi, 48. Nagymester, őfensége Francisco de Borbon y de Escasany, Sevilla hercege, Spanyolország Grandja. A Rend Főkancellári Hivatala Máltán van. A Rend továbbra is feladatának érzi a törődést a leprásokkal és más bőrbetegségben szenvedőkkel, gyógyszerek gyujtésével és eljuttatásával segítve olyan országoknak, ahol még mindíg vannak leprások. Kórházakat alapított Kongóban, Szenegálban és Francaiország hathatós segítségével lepra kórházakat Szíriában, Libanonban, Izraelben, Dahomeyben, Malajziában és Törökországban. Személy szerint, aki híres volt a jótékonykodás ezen területén és a Rend tagjává is vált, nem más mint dr.Albert Schweitzer. A Rend önkéntes mentő szolgálatokat is muködtet különböző országokban. Egy másik, egyenrangú aspektusa a Rend muködésének az egyetemes tanuvallomás a keresztény hit mellett.

Valamennyi ősi lovagrend lényegében vallásos és lovagi testület volt és a Rend elkötelezett abban, hogy a társadalomban fenntartsa ennek eszméjét, magáénak vallva az udvariasság, a szolgálat, a becsület, a huség és a jótékonyság lovagi erényeit. A rendi alkotmány jelenlegi szövegezése szerint mint ökumenikus rend, egyedülállóan nyitott minden érdemes férfi és nő számára keresztény felekezetétől függetlenül, ha együttérez a Rend eszményeivel. Bár sok prominens személy van tagjai között, mégis a tagok nagyrésze egyszerű ember, akik büszkék arra, hogy fenntartják és vallják az ősi lovagi tradiciókat. Ennek az elit Keresztény Rendnek csak szigorúan vett ajánlások rendszerén keresztül lehet a tagságát megszerezni. Pusztán a tagság iránti kérelem nem jelenti a jogot a csatlakozáshoz, és ha őfensége elfogadta kérelmezőt, az a megtiszteltetés jelének tekindendő. A frissen belépett tag rendszerint a tagtárs (member companion, MLJ) rangot kapja, kivételes esetben tiszt-társ (officer companion OLJ). A Szent Lázár Lovagrend valódi „lovag"-rend a szó katonai értelmében is, következésképpen a tagok csak a Rend és eszményeinek kiemelkedő szolgálatával emelkednek magasabb rangra. Ilyen magasabb rangok: parancsnok (Commander, CLJ), lovag (Knight, KLJ), lovag parancsnok (Knight Commander, KCLJ) nagykeresztes lovag (Knight Grand Cross), ez utóbbi a legmagasabb rang. Minden rangnak külön jelvényei vannak, amelyet tulajdonosai megfelelő alkalmakkor viselnek és jogosultak a rövidítés betűit a nevük után írva használni. A magasabb rangúak ugyancsak jogosultak címüket, mint Parancsnok, Lovag vagy Dáma, őexcellenciája Lovag, őexcellenciája Dáma használni olyan országokban, ahol ezek a címek elismertek. A Rend az egyes országokban delegátusok, kommendák és rendtartományi keretekben szerveződik, a tagság számosságától függően. A tagok szerény évi felajánlással járulnak hozzá a Rend adminisztrációs költségeihez és az elvárásoknak megfelelően támogatják a saját tartományban szervezett gyűjtéseket.

Első magyarországi házuk 1181-ben Esztergomban már létezett, Csurgón, Kolozsvárt, Füzítőn, Szentén, Szemenyén és Bozsán ispotályaikról tudunk. A baranyai Kőrös vize közrefogta, 1262 előtt említett insula Lazari premontrei prépság korábban a Lovagrendé lehetett. Az első csoportban betelepülők az 1241-42. évi tatárdúlást valószínűleg nem élték túl, mert IV. Béla 1256-ban birtokaikat elajándékozta. A 13. századtól Franciaországban kb. 2 ezer, Európában kb. 19 ezer leprosoriumban gyógyítottak. Azokat a betegeket, akik ezekbe nem fértek el, a településeken kívül helyezték el; fehér kesztyűkkel és kereplőkkel látták el őket, hogy a fertőzést elkerülhessék. Az elkülönített bélpoklost egyházilag halottnak tekintették („élő halott”). 1355-ben Budán létező intézményük összefügghet I. (Nagy) Lajos király betegségével. A 13. század végén tagjai fölhagytak a betegápolással. Emlékezetüket a járványkórházak lazarethum, lazarett neve, jelvényüket (fehér alapon zöld kereszt) az 1930-tól 1949-ig létezett zöldkereszt mozgalom újította föl.

Harmat Árpád Péter✍


Forrás:
http://tortenelemcikkek.hu


† Hagyományos római rítusú Szentmise - 2018 Április 15 †

15:30 perces kezdettel a felsővárosi Szent Miklós minorita templomban (Szeged, Munkácsy u. 6) ,hagyományos római rítusú szentmise lesz P. Alácsi Ervin János celebrálásában. 

Várjuk a kedves Híveket!