Hagyományhű magyar katolikusok honlapjának felajánlása Szűz Máriának,Magyarország királynőjének

Oh, szentséges Szűz Mária,
MAGYARORSZÁG KIRÁLYNŐJE,
íme mi ma, és minden napon különös oltalmadba ajánljuk eme munkánkat;
e munkákkal kapcsolatos minden reménységünket és vigasztalásunkat,
minden lehetséges problémánkat és
minden előttünk még ismeretlen bajunkat Reád bízzuk,
hogy kegyteljes közbenjárásod és érdemeidért
Te és szent Fiad akaratja szerint intéztessenek és végeztessenek most és mindörökké.
Amen.



A keresztségben tett fogadalmak megújítása:

Hiszek egy Istenben, az Atya, a Fiú és a Szentlélekben.
Hiszek Krisztus Jézusban, Istennek egyszülött Fiában, ki Isten és ember egyszersmind,
ki az emberi nemet szenvedése és halála által megváltotta.
Hiszem mindazokat, miket Isten kinyilatkoztatott, miket Krisztus Jézus és az ő szent apostolai tanítottak,
s a római katolikus Anyaszentegyház, hogy higgyük, elénkbe ad.
Ez Anyaszentegyháznak én is tagja lettem akkor, midőn a keresztkútnál megkereszteltettem,
ugyanennek ezután is tagja maradni óhajtok.
Midőn az eredeti bűntől a keresztkútnál megszabadultam, csecsemő levén, magam nem szólhattam,
hanem keresztszülőim tettek ígéretet nevemben;
most Isten kegyelméből már feloldatott nyelvem s megnyílnak ajkaim hitem vallására.
Magam teszek tehát ígéretet,
s teljes erőmből ellene mondok az ördögnek, minden kevélységnek, minden cselekedetének.
Ellene mondok minden bűnnek, minden tévelygő tanításnak.
Fölteszem erősen itt, a keresztkútnál, s ígérem Istenemnek,
hogy keresztény katolikus hitemről mindig kész leszek vallást tenni,
s e szent hitet cselekedeteimmel is gyakorolni;
továbbá, hogy parancsolatait megtartom, s minden bűnt és bűnre való alkalmat elkerülök.
Isten erősítsen e föltételemben, s adja szent malasztját,
hogy a keresztségben nyert ártatlanságot mindvégig megőrizzem.
Amen.

Forrás: http://www.katolikus-honlap.hu/ima.htm

A jelentősebb középkori lovagrendek: Templomos Lovagrend

A Templomosok vagy Templomos Lovagrend (latinul Militia Templi) az egyik leghíresebb keresztény harcos szerzetesrend volt. A templomos lovagrend 1118-ban, keresztes lovagokból szerveződött társulásból, a Szentföldön alakult. Hugues de Payens vezetésével kilenc keresztes lovag elhatározta, hogy életét a Szentföld zarándokai védelmének szenteli. Krisztus szegény lovagjainak nevezték magukat, ezzel is utalva kezdeti szegénységükre és elhivatottságukra.

A lovagokat II. Balduin jeruzsálemi király vette pártfogásába, aki Jeruzsálemben, az egykori Salamon-templom egy szárnyát adományozta nekik. Lakhelyük után nevezték őket a Templom lovagjainak, vagy egyszerűbben templomos lovagoknak: Fratres Militiae Templi.  Az 1128-as Troyes-i zsinat eredményeként jött létre a latin nyelvű rendi szabályzat (regula), amelyet később újabb kiegészítések követtek egészen a XIII. század második feléig. De Payns felkérésére Clairvaux-i Szent Bernát 1132 és 1135 között megalkotta a rend szellemi programját összefoglaló, Liber ad Milites Templi de laude novae Militiae (A templomos lovagokhoz: az új lovagság dicsérete) című írását.

A pápa kivette a rendet a püspökök joghatósága alól, felmentette őket a birtokaik után járó egyházi tized fizetése alól, és engedélyezte számukra templomok építését, káplánok választását. Ehhez hasonló kiváltságokat ekkoriban csak a ciszterci rend élvezett, illetve később a magyarországi pálosok. A rend előbb a Francia Királyságban, majd Angliában talált támogatókra, aztán elterjedt német és spanyol területeken is. A XII. század második felétől a lovagok Közép-Európa királyságaiban is otthonra találtak.

A templomosok elitjét a lovagtestvérek alkották, a nehézfegyverzetű, lovagi harcmodort folytató harcosok. Minden lovagnak három lova és egy fegyverhordozója volt. Egyforma felszerelést és ruházatot kaptak. Bal vállukon fehér köpenyt hordtak vörös kereszttel, melynek viselését a pápa engedélyezte. Feladatuk a zarándokok védelme, illetve tágabb értelemben a hitetlenek elleni küzdelem volt. A katonai feladatok ellátásán kívül életük a szerzetesek életvitelével egyezett: közös hálótermekben aludtak, együtt étkeztek naponta két alkalommal, a közbeeső időt pedig imádkozással, zsolozsmázással vagy más teendők elvégzésével (a fegyverforgatás gyakorlásával, az állatok ellátásával, vagy éppen őrség adásával) töltötték.

A lovagokéval megegyező, szürkésbarna-drapp ruházatot viselő fegyvernökök vagy fegyverhordozók (sergent) alkották a rend második, legnépesebb csoportját. Számuk általában nyolc-kilencszerese volt a lovagokénak. Legfőbb feladatuk a lovagok szolgálata volt, csatában pedig könnyűlovas katonaként támogatták őket. A rend harmadik rétegébe a papok vagy káplánok tartoztak. A rend papjai általában csak a jelentősebb rendházakban és elsősorban a Szentföldön éltek. Feladatuk a tagok lelki életének gondozása volt, és egyedül a nagymesternek illetve a pápának tartoztak engedelmességgel.

A templomos rend élén a káptalan által megválasztott Nagymester: magister vagy grand maitre állt, aki a tisztet élete végéig töltötte be. Kisebb jelentőségű ügyekben egymaga döntött, de a legfontosabb kérdésekben csak a káptalan beleegyezésével határozhatott. Általános helyettese a sénéchal volt, aki háború esetén hasonló jogokkal bírt, mint a nagymester. A rend harmadik számú embere, a hadi ügyekért felelős marsall: maréchal volt. A három legfontosabb tisztség után rangban a tartományok – általában egy-egy ország alkotta provinciák – vezetői: preceptor vagy commandeur következtek. A rendházak, konventek vezetőit szintén így nevezték. A provinciák illetve rendházak elöljáróinak hatalma és jogköre a nagymesteréhez volt hasonló, azzal a különbséggel, hogy kisebb területre terjedt ki. A legfőbb vezetőkből és a szentföldi tartományok elöljáróiból állt a káptalan, amely tanácsaival segítette a nagymestert a rend irányításában. A templomosok évente tartottak generális káptalant, vagyis általános rendi gyűlést is, amelyen elvileg minden tartomány commandeur-jének részt kellett vennie. Ezen kívül az egyes tartományok is tartottak éves gyűléseket.

A templomosok zászlója eredetileg fehér (vagy ezüst) és fekete volt: fehér (ezüst) pajzs, felül fekete sávval. A XII. század közepétől egy új, fehér alapon fekete kereszttel ellátott zászlót hagytak jóvá, majd a század utolsó éveiben ez fehér alapon vörös latin (néha „talpas”) keresztes lett. A XIII. század elejétől pedig újra az eredeti alap lett, immár a vörös kereszttel. A zászló templomos elnevezése gonfalon baucent, vagy csak baucent. A gonfalon magyarul zászló, baucent fehér-fekete foltosat jelent.

A templomos rend a XIII. század második felében érte el fejlődése tetőpontját. Európa szinte minden országában jelen voltak, gazdagságuk a királyokéval vetekedett. A Rend őrizte 1204 és 1307 között az úgynevezett Torinói leplet, valamint 1222 után az Aranybulla egy példányát is. Vagyonuk nemcsak jelentős adományokból, hanem banki-pénzügyi tranzakcióikból is származott. A zarándokok számára bankrendszert teremtettek. Az úton levők pénzüket – nehogy a zarándoklat alatt kifosszák őket - bármely templomos rendházban letétbe helyezhették, majd az út során a kiállított váltókkal más rendházakból mindig annyit vehettek fel, amennyi a napi ellátására és továbbutazásra kellett a következő templomos „banki-kirendeltségig”. (Ily módon a zarándokoknak nem kellet attól félniük, hogy a maguknál tartott összes pénzüket elveszik tőlük.)

A templomosok kiváltságaik révén kikerültek mind a világi, mind az egyházi hatóságok felügyelete alól, egyedül a mindenkori pápa parancsolhatott nekik. Akárhol voltak is házaik, birtokaik szerte Európában és a Közel-Keleten, mindenhol mintegy „állam az államban” működtek. A Szentföld mellett hadakozni kezdtek az Ibériai-félszigeten is, hogy segítsenek a visszahódításában (mint ismert, a reconquista csak jóval később, 1492-ben vezetett teljes sikerre). Itt általában a muszlim erőkkel határos területeken kaptak birtokokat, amiket aztán kötelesek voltak megvédeni.

A rend bevétele a XIII. század végére olyan óriási lett, hogy a szentföldi erődítmények után önálló földközi tengeri flottát tudtak építtetni. Ebben a korszakban születhetett a templomosok kincséről szóló legenda. Ám hatalmasak voltak a kiadások is, hiszen a szerzetes lovagok csupán harcoltak, vagyis el kellett tartani őket, csak azt „termelték meg”, amit csata közben és után zsákmányoltak. Az elmúlt évtizedekben történészek sokasága végzett számításokat a templomos rend képzeletbeli főkönyvéről. Egy biztos: a nagy kiadások mellett a templomosok gazdasági hatalma egyre nőtt, s részben ez vezetett a bukásukhoz is.

1291-ben a Szentföld hosszú időre elveszett a keresztények számára, ami a lovagrendeknek is kihívást jelentett. A másik két nagy lovagrend: a Johanniták és a Teutonok (német lovagok) könnyebb helyzetben voltak, mint a templomosok, mert ők a harc és a zarándokok védelme mellett betegápolással is foglalkoztak. Ugyanakkor mindkét rend megtalálta azt a lehetőséget, ahová átvihették a kereszténység védelmében és terjesztéséért vívott harc eszméjét: a Johanniták a törökökkel szemben harcoltak, a Teutonok a poroszokkal és más balti népekkel, még hosszú évtizedeken keresztül. A templomos rend számára a megoldás egy saját állam létrehozása lett volna (ezt Ciprus szigetére tervezték), mint amilyen a Johannitáké Rodosz szigetén, vagy a Teutonoké a Balti-tenger partján, ám ez nem sikerült nekik, mert szembe kerültek az egyre erősödő Francia Királysággal.

Ilyen körülmények között került sor a történelem első koholt pereinek egyikére, amely végül a rend bukását okozta. 1307. október 13-án pénteken (sokan tévesen úgy gondolják, hogy az európai kultúrkörben emiatt szerencsétlen nap péntek 13-a, pedig ennek a hiedelemnek az eredete az Utolsó Vacsorához kötődik) IV. „Szép” Fülöp francia uralkodó egy jól megszervezett akcióval, saját királyságában egyetlen éjszaka leforgása alatt lefoglalta a rend vagyonát, bezáratta a tagjait, majd eljárást indíttatott ellenük a keresztény vallás meggyalázása, szimónia stb. miatt. Fülöp segítője, a per fővádlója egy katár (kathar) volt, akiket a templomosok vertek le Dél-Franciaországban. Fülöpnek sikerült elérnie, hogy a pápa a Vienne-i zsinaton (1311-1312) feloszlassa a templomosok rendjét. A rend utolsó középkori nagymesterét, Jacques de Molay-t Párizsba csalta, börtönbe záratta, majd 1314-ben elevenen elégettette. A templomosokat megkínozták, majd hamis tanúvallomások kicsikarásával egymás ellen is vallatták őket. Aki nem írta alá a vallomásokat (és legtöbbjük így tett), azt máglyára küldték. A templomos birtokok java része a francia király (illetve az adott terület uralkodója) és a többi lovagrend, főként a Johanniták kezébe került, párizsi központjukat lerombolták.

Túlélők ha csekély számban is, de maradtak, főleg más országokban. Portugáliában új név alatt újraszerveződtek: ők lettek a Krisztus Lovagrendje. Skóciában is befogadták a menekülteket, és majd mint látni fogjuk, Magyarországon is el tudtak vegyülni más szerzetekben. [2]

A Templomos Rend alapító tagjai: Az első közülük, Hugues de Payens, champagne-i születésű volt, 48 éves, és már 22 esztendeje élt Konstantinápolytól keletre. A körülötte tömörülő csoport igen kicsiny volt, eleinte valószínűleg csak heten csatlakoztak hozzá, de habár heten voltak, mégsem ismerjük a pontos nevüket. Ott volt Godefroy de Saoint-Omer, egy flamand lovag, Payens de Montdidier, Archambaud de Saint-Agnan, André de Montbard, Godefroy Bisol vagy Bisot, végül két férfiú akinek csak keresztnevét jegyezték fel: Rossel vagy Roland és Gondemare. A hagyomány szerint eredetileg kilencen lettek volna a testvériség tagjai, a hagyomány azonban a kilencedik nevét nem őrizte meg.

✍Harmat Árpád Péter✍

Forrás: http://tortenelemcikkek.hu

†Hagyományos római rítusú Szentmise - 2018 Január 28†

15:30 perces kezdettel a felsővárosi Szent Miklós minorita templomban (Szeged, Munkácsy u. 6) ,hagyományos római rítusú szentmise lesz P. Alácsi Ervin János celebrálásában. 

Várjuk a kedves Híveket!

†Hagyományos római rítusú Szentmise - 2018 Január 21†

15:30 perces kezdettel a felsővárosi Szent Miklós minorita templomban (Szeged, Munkácsy u. 6) ,hagyományos római rítusú szentmise lesz P. Alácsi Ervin János celebrálásában. 

Várjuk a kedves Híveket!

A jelentősebb középkori lovagrendek: Szent János (Johannita, vagy Máltai) Lovagrend

A rend egy már működő egyházi intézményből bontakozott ki Jeruzsálemben. A Sancta Maria Latina bencés monostor fenntartott egy ispotályt (azaz kórházat és menhelyet) és benne az Alamizsnás Szent Jánosról elnevezett kápolnát, az alapítványt, amiből az ispotály működött, dél-itáliai kereskedők tették zarándokok befogadására 1070 táján. Az alapító Provanci (vagy Amlafi) Gérard Hippói Szent Ágoston reguláját szem előtt tartva szerkesztett szabályzatot a közösségnek és ezt 1113-ban II. Paszkál jóváhagyta, az Ispotályos Házat a Szentszék közvetlen oltalma alá helyezte.

Gérard 1120-ban bekövetkezett halála után a rend katonai feladatokat is ellátott. Sok keresztes vitéz csatlakozott hozzájuk.Ők védték a zarándokokat. – Egyébként az Ibér-félszigeten álltak csatasorba először a johanniták. Gérard egyszerű fekete köpeny viselését írta elő a rendtagoknak, amit a bal vállon fehér kereszt díszített. A „johannita” elnevezés Keresztelő Szent János tiszteletéből fakad, míg az itáliai johanniták Alamizsnás Szent Jánost tartották névadójuknak, aki 6. századi alexandriai pátriárka volt. A lovagrend számára II. Paszkál pápa 1113. február 15-én kelt bullája biztosította a függetlenséget. A johanniták vagy ispotályosok eleinte kizárólag az általuk fenntartott kórházak betegeinek ápolásával foglalkoztak. Ám hamarosan ők is bekapcsolódtak a zarándokok védelmébe és a muszlimok elleni harcokba. A század közepére alakult ki a rend kettős betegápoló és katonai jellege, valamint hierarchikus szervezete, amelyet az 1155 táján szerkesztett rendi regula rögzített. Jeruzsálem eleste (1187) után a rend Akkóba költözött. A kereszténység térhódítása a Közel-Keleten a keresztes lovagok 1291-es vereségével végleg kudarcot szenvedett, ezért a lovagrend előbb Ciprusra költözött át, majd 1310-ben Rodosz szigetén telepedett le. A lovagrend függetlenségét más államok is elismerték, és tiszteletben tartották azon jogát is, hogy saját fegyveres erőt tartson fenn. A lovagrendet a nagymester vezetésével a Tanács irányította, saját pénzt veretett (scudo), több állammal diplomáciai kapcsolatot tartott fenn.

Rodosz szigetét 1522-ben Szulejmán török szultán nyomására el kellett hagyniuk, így saját terület nélkül maradtak. V. Károly császár Málta szigeteit ajánlotta nekik, ám a lovagok követei a szigeteket alkalmatlannak találták a letelepedésre. Végül hat évi siracusai tartózkodás után 1530-ban mégis birtokba vették Máltát az észak-afrikai Tripolival együtt. A sziget erődítéseinek megerősítése után 1565-ben visszaverték a török ostromot. Mintegy kétszázötven éves függetlenség után 1798-ban előbb Napoléon, majd a franciák elleni küzdelembe beszállva a britek foglalták el a szigeteket. Mivel a lovagrend tagjai számára tiltott volt más keresztény állam ellen háborút vívni, ezért el kellett hagyniuk Málta szigetét, a rend Triesztbe tette át székhelyét. A lovagok egy csoportja ekkor a nagymesteri címet I. Pál orosz cárnak ajánlotta fel. I. Sándor cár viszont erre már nem tartott igényt. Az 1802-es amiens-i szerződés ugyan elismerte a Máltai Lovagrend fennhatóságát a sziget felett, ennek ellenére sohasem térhettek vissza oda. Giovanni Battista Tommasi nagymester a lovagokat először Messinába, majd Catániába telepítette át és 1834-ben a Máltai Lovagrend végleg Rómában telepedett le, a Via Condotti 68. szám alatti ún. Máltai Palotában, amely azóta is területenkívüliséget élvez. IV. Frigyes Vilmos porosz király 1852-ben felállította a rend protestáns ágát is. 1991-ben a rend lehetőséget kapott arra, hogy visszatérjen Máltára.

✍Harmat Árpád Péter✍

Forrás: http://tortenelemcikkek.hu

A középpont elvesztése: templomrombolás Németországban

Néhány gondolat egy templom lerombolása kapcsán.

A francia ellenforradalmi gondolkodó Joseph de Maistre azt írja: „Ahol egy oltár található, ott még van civilizáció.” Valóban: Az európai települések természetes központja immár több, mint ezer éve a keresztény templom. A falvaktól a nagyvárosokig bárhová megy az utazó, óhatatlanul szembesül azzal a ma sokat tagadott ténnyel, hogy Európa keresztény alapokra épült. Templomaink a keresztény vallási élet liturgikus terei, a kontinuitás szimbólumai, melyek városaink életét összekötik a transzcendenssel.

Európa nagy részében (s így hazánkban is) üresek a templomok, ami azt jelenti, hogy a társadalom elszakadt saját éltető forrásától. Ami nemrég Németországban történt, az még inkább erről árulkodik: egy Immerath nevű észak-rajna-vesztfáliai német város főtemplomát a Szent Lambert-templomot azért rombolták le, hogy hozzájussanak az alatta lévő barnakőszén készletekhez. Van-e a materialista szemléletnek ennél éktelenebb megnyilvánulása?

A templomban már 2013-óta nem mutattak be szentmisét, ami a lerombolás tényénél is jobban (csak kevésbé szemléletesen) rámutat a válság gyökerére.

A tekintélyes neoromán épület helyett a környékbeliek szerény vallásos igényeit kielégítendő építettek egy másikat, ami szintén Szent Lambert püspök nevét viseli: egy ormótlan, szürke épület-szörnyeteget, amely puszta létével tagadja építészeti kultúránk és keresztény vallásunk formákat ihlető tartalmát. Az új templom leírása szerint hívogató és otthonos látványt nyújt az épület. A kedves olvasó alább meggyőződhet róla, mennyire hívogató az újdonsült monstrum:

Ez az építészeti merénylet önmagában is árulkodó lenne a formáktól naiv örömmel megváló keresztények hanyatlásáról, de csak úgy nyeri el valódi jelentését, ha figyelembe vesszük, hogy egy neoromán templomot romboltak le és ahelyett építették fel.

A modern művészet bálványait kritizáló Hans Sedlmayr német művészettörténész a középpont elvesztéseként jellemezte azt a kulturális hanyatlást, amelyben az egyre kötetlenebb formák az igazság relativizálásával párhuzamosan egészen a formátlanságig bomlottak. A mérték, az alak és a rend semmivé foszlott: elveszítettük a középpontot, ami az emberiség Istenhez fűződő viszonyában bekövetkezett gyökeres változás nélkül nem történhetett volna meg.

Tegyük fel magunknak a kérdést: mi a saját életünkben a „barnakőszén bányászatát”, vagy a „templomot” tesszük az első helyre? Ezen múlik Európa jövője.

Colonel

Forrás: "Ellenforradalmár-blog www.ellenforradalmar.blogspot.hu"

A jelentősebb középkori lovagrendek

ÚJ SOROZATOT indít a Szent György Vértanú Kulturális Közhasznú Alapítvány!

Ezúton köszönjük a szerzőnek Harmat Árpád Péter történész, történelemtanár, főszerkesztő úrnak és a http://tortenelemcikkek.hu oldalnak a sorozat közreadását blogoldalunkon!

Az egyházi lovagrendek (latinul religio militaris) tagjai az evangéliumi tanácsokra tettek fogadalmat, feladatuk pedig többnyire betegápolás, zarándokok fegyveres védelme, és a kereszténység ellenségeivel szemben katonai beavatkozás volt. Egy lovagrend teljes jogú lovagokból, káplánokból, szolgáló testvérekből, nővérekből és testvérületi tagokból állt. A kereszténység határterületein (Palesztina, Szíria, Ibériai-félsziget, Keleti-tenger térsége) kiépített várrendszerük a gyors katonai beavatkozás lehetőségét is biztosította. A lovagrend őstípusa a Templomos Lovagrend, ehhez hasonlóan szerveződött a Jeruzsálemi Szent János Lovagrend, (később Johannita, vagy Máltai lovagrend), a Jeruzsálemi Szent Sír Lovagrend, a Német Lovagrend, a Szent Lázár Lovagrend, a magyar alapítású Szent István Lovagrend (stefaniták). A legjelentősebbek:

• Szent János, (Johannita vagy Máltai) Lovagrend, alapítva: 1080, Jeruzsálem
• Templomos Lovagrend, alapítva: 1118, Szentföld
• Szent Sír Lovagrend, pápai elismerése: 1122
• Szent Lázár Lovagrend, alapítva: 1142, Jeruzsálem
• Német Lovagrend, alapítva: 1199, Akkó

A keresztes hadjáratok idején (11-12. sz.) a lovagrendek a szentföldi zarándokutak védelmére, az iszlám elleni harc céljából jöttek létre. Tagjai szerzetesi fogadalmat tettek. E lovagrendek elsősorban kórházi szolgálatot végeztek, és csak néha katonáskodtak. Az Ibériai-félszigeten 1150 után alakult lovagrendek (pl. Évorai, Calatravai, Alkantarai, …stb.) eleinte szorosan kapcsolódtak a monasztikus és kanonokrendekhez, de hamarosan széleskörű autonómiát nyertek. Tagjaik egyszínű köpenyt viseltek meghatározott színű kereszttel. Gazdagságuk heves bírálatokat váltott ki, főként amikor a lovagrendek elveszítették eredeti rendeltetésüket. Ennek lett végeredménye 1312-ben a templomosok föloszlatása. Míg a spanyol és portugál lovagrendek egyre inkább a király befolyása alá kerültek, addig a Német Lovagrend 1225-ben Poroszországban, a Jeruzsálemi Szent János Lovagrend 1310-ben Rhodoszon, majd 1530-ban Málta szigetén önálló államot alkotott. A világi lovagrendek nagy része arisztokratákból álló, kis létszámú társaság. volt. Magyarországon Zsigmond király korában a Sárkány Lovagrend képviselte a világi lovagrendeket. A legrégebbi világi lovagrend az 1326. április 24-én, Szent György napján Károly Róbert király által alapított Szent György Lovagrend. Mária Terézia alapította 1764-ben a Magyar Királyi Szent István-rendet.

Következő alkalommal a Szent János (Johannita, vagy Máltai) Lovagrenddel fogunk megismerkedni.

†Hagyományos római rítusú Szentmise - 2018 Január 14†

15:30 perces kezdettel a felsővárosi Szent Miklós minorita templomban (Szeged, Munkácsy u. 6) ,hagyományos római rítusú szentmise lesz P. Alácsi Ervin János celebrálásában. 
Várjuk a kedves Híveket!

A TEMPLOMOK TITKAI XII.Befejező Rész: A Szent Korona felvidéki őrzője

Sorozatunk befejező részében a felvidéki Ipolybalogra látogattunk, ahol a Szent Korona hiteles másolatát őrzik a templomban. 

Az N1TV tulajdonát képező videók és hanganyagok kizárólag a szerkesztőség engedélyével és hozzájárulásával, valamint forrásmegjelöléssel használhatóak fel továbbközlésre. A feltételek be nem tartása esetén kártérítési összegre tartanak igényt!!!

Ezúton köszönjük az N1 Tv-nek hogy rendelkezésünkre bocsátotta és engedélyezte a sorozat közreadását a Szent György Vértanú Kulturális Közhasznú Alapítvány blogoldalnak!
(A szerk.)

Vízkereszt parancsolt ünnep

Írta: hal

A parancsolt v. kötelező ünnep (festum praeceptum) olyan nap, amelyet a katolikus Egyházban
szentmisével és munkaszünettel kell megszentelni. Hanyagságból történő elmulasztása halálos bűn.

Piero della Francesca: Vízkereszt

Vízkereszt - eddig is kötelező - ünnepét mostantól immár nem a legközelebbi vasárnaphoz igazítva, hanem a maga napján (január 6.) ünnepeljük a magyarországi egyházmegyékben. Hanyagságból történő elmulasztása halálos bűn.

Mivel munkába menni muszáj, ezért teljes körűen sajnos nem teljesíthető. Marad az, hogy reggel vagy este szentmisére megyünk, illetve AMI RAJTUNK MÚLIK, a tekintetben tartjuk a nap megszentelését. (Pl. elnapolható munkát otthon nem végzünk.)

"Vasárnap és más kötelező ünnepeken a hívők kötelesek szentmisén részt venni; tartózkodjanak továbbá azoktól a munkáktól és ügyletektől, amelyek az Istennek járó liturgikus tisztelet megadását, az Úr napjának sajátos vidámságát vagy a lélek és a test kellő pihenését akadályozzák" (KEK, 1247)

Forrás: http://www.karizmatikus.hu/noha/olvasnivalo